A nagy M mint Magány

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe a sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arcul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt….
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak….
Kövér cseppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon….

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Ebben az időszakban azt hiszem többszörösen is elgondolkozunk azokon a dolgokon, melyek leginkább foglalkoztatják az emberiséget, amitől a leginkább félünk: az egyedüllét, magány és a halál. Nem szándékosan néztem meg tegnap a The Invention of Lying című filmet, fogalmam nem volt arról, hogy ebben is felmerül majd a kezdetek óta agyunkat piszkálgató téma: mi lesz velünk miután meghalunk? A cselekmény egy olyan világban játszódik, melyben ismeretlen a hazugság. Főszereplőnk lesz az, aki kitalálja/kimondja az első hazugságot és azt veszi észre, hogy ez milyen csodásan hat az emberek érzelmeire, mennyire megváltoztatja mindenki hangulatát. Az egyik ilyen hazugsága anyja halálos ágya mellett hangzik el azzal a céllal, hogy megnyugtassa, elűzze anyja félelmeit. A nő biztos abban, hogy halála után egyedül marad egy kietlen, sötét helyen, rettentően fél és nem tud/akar meghalni. Ekkor jön a segítség, a fia által kitalált történet, mely szerint miután meghalunk egy nagyon szép helyre kerülünk, ahol találkozhatunk a már elvesztett szeretteinkkel, együtt fogunk lakni velük az örökkévalóságban, semminek sem leljük majd hiányát és örökké boldogok leszünk. Ezek után az anya mosollyal az arcán hunyt el.

Az ember mindig is félt attól, amit nem ismer, amiről semmit sem tud. Ezért alkot történeteket, valamit, amibe kapaszkodni lehet. Miért? Mert félünk. Attól, hogy eltűnünk, attól, hogy mit hagyunk magunk után, de legfőként attól, hogy egyedül legyünk. A magány normalitásáról és elfogadásának szükségességéről hallottam egy nagyon jó előadást. Egyik kedves olvasmányom, de hallgatnivalóm is Popper Péter. Itt található a rövid előadása a Magányról:

Félelem a Magánytól

Popper kihangsúlyozza, mennyire szükségtelen ez a félelem. Megszokottá kéne hogy váljon maga a tudat: MINDIG EGYEDÜL VAGYUNK. Egyedül vagyunk, amikor megszületünk és egyedül halunk meg. Ezeket a történeseket csak mi magunk és senki más nem tudja átélni. Csak én tudok meghalni, egyszer és végérvényesen. Arisztotelész azt állította, hogy az ember társadalmi lénynek született, éppen ezért belső indíttatásból eredően formálta meg az államot, azt a közösséget, amelyben él és amelyben nincs egyedül. De kérdem én: valóban nem vagyunk egyedül a társadalomban? Lehetek magányos millió ember között is. Sőt nagyon sok életemhez fűződő eseményt magányban kell megéljek. Persze félhetek is a magánytól, ami ebben az esetben azt jelenti: attól, hogy társ nélkül maradjak. Az emberben valahol ott van mindenkoron a társ iránti vágyódás, ez már biológiai okok miatt is. Azonban az, hogy van egy társam, még nem jelent semmit. A halálomban ugyanolyan egyedül maradok. A hétköznapjaimban is sokszor megtörténhet, hogy beszélni szeretnék a barátaimmal, szülőkkel, bárkivel és ők nem érnek rá. Ekkor szintén magányosnak érezzük magunkat. A hívő ember Istent fogadja és nevezi társának, megintcsak a magánytól való félelmet elfojtani akarva.

A társadalmi és társas lét attól szép, hogy a felszínen nem vagyunk magányosak. Különböző élethelyzetekben érezhetjük magunkat annak, de általánosságban figyelve nem vagyunk azok, barátaink, élettársaink vannak. Azonban amint Popper Péter is rámutat, az igazán életmeghatározó/sorsmeghatározó pillanatokban mégiscsak magunkra vagyunk hagyatva. Mi, egymagunk, kell döntéseket hozzunk, fizikai betegségeket nekünk kell elszenvedni és túlélni. Senki nem veheti át ezeket, nem könnyíthet meg a súlytól. Még az sem, aki a legjobban szeret. Akit a leginkább félünk elveszteni. Senki. Ilyenkor mintha mindenki aludna. Ilyenkor mi vagyunk ébren. Félünk és cipekedünk. Magunkban. Magunkért.


Reklámok
Kategória: Olvasnivaló, Szösszenet
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s