Kényszerleszállás, avagy aprócska valóságok

Nem lehet jól vagy rosszul szeretni. Csak szeretni lehet.
Nem lehet mérni az örömöt, csak hozni lehet.
És elvenni.
-Halmosi Sándor-
 
 

Azt hiszem, mindig a legjobb pillanatban kerül kezembe egy-egy vers vagy egyéb szöveg. Szilágyi Domokos Kényszerleszállása egészen jól rámutat a világ reális oldalára. Vagyis: vegyük már le azt a rózsaszín szemüveget!

„…figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy
az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy
Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok történnek
ott is”

Hajlamos az ember elszállni, nem odafigyelni a veszélyekre, a valóságra és reményekkel áltatni magát. Olyan ez, mint a szerelem. Várunk valakire, az Igazira. Pedig ha továbbra is ünneprontó akarok lenni, Popper Péter megmondta és teljes mértékben egyetértek vele: „…el kell mondanom egy szomorú hírt. Az ´Igazi´ nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne ´igazi´. De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.” Csakhogy mi, emberek, gyarlóságunkból kifolyólag természetesen a megkaphatónál is többre vágyunk. Lelki szerkezetünk pl. nagyon megnehezíti, hogy bármilyen tartós kapcsolatban éljünk, legyen az baráti vagy szerelmi. Túlfejlett, kőkemény egónk vagy éppenséggel infantilis, gyerekes alkatunk önzővé tesz, állandó változást akar, egyetlen élet alatt begyűjteni minél több örömöt, így előbb-utóbb mindent kevésnek, unalmasnak érzünk, másra, többre, jobbra vágyunk. Pontosan ezért, néha föl sem ismerjük, hogy a másik megfelelhetne elvárásainknak, s így rosszul választunk, mondjuk két ember közül pont azt, aki kevésbé érdemelte ki. De ha rá is jövünk, akkor is sokszor alkalmatlanok vagyunk a „találkozásra”. Alkalmatlanok, mert nem szakadtunk le sok mindenről: régi sérelmekről, emlékekről, akár szülőről vagy testvérről és ezekhez hasonlítgatjuk az életünkbe belépő új embert. Pedig ő soha nem fogja ugyanazt tenni velünk, mert más, másként gondolkodik és érez. Ami pedig a legfontosabb: soha nem lesz olyan, mint amilyennek elképzeljük. Nem édesanyád vagy édesapád, de még a testvéred sem, bármennyire szeretnéd látni azt a hasonlóságot. Lehetnek meg benne tulajdonságok, amelyeket kedvelsz, viszont ez a legtöbb, mi „kapható”. A csalódottság érzése miatt pedig lankad bennünk a szeretet. Az elfogadás képessége pedig vagy nő vagy sem. Minden kapcsolat rohad időnként, mert (továbbra is Popperre hivatkozva) mindenkivel megtörténik, amúgy ez normális is, hogy néhanapján nagyon szeret valakit, de néhanapján unja, sőt egyszer-egyszer előfordul, hogy kifejezetten utálja a másikat. Ilyenkor kell erősnek lenni és nem elszaladni, megpróbálni átküzdeni magunkat a hullámvölgyeken.

Igen, nagy bátorság kell ahhoz, hogy valakit közel engedjünk magunkhoz és fenntartás nélkül engedjük magunkat szeretni. Főleg olyankor, amikor már sokszor előfordult, hogy hibáztunk, csalódtunk, átvertek. A legtöbb ember ezért gyáva. Nem mer szeretetet adni és kapni. Eljátssza, hogy boldog, mindig nevet, holott a lelke mélyén üresség tátong és érzései nem is lehetnének ennél felületesebbek. Nem azt mondom, hogy valaki nem lehet vidámkedvű, de sokat elárul a szinte állandó jellegű, semmitmondó röhögés. Egy mosoly, a nevetés nem mindig jelent boldogságot, megnyugvást, örömet. „Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent” (Csernus), aki folyton röhicskél, annak belül valami nagyon fáj és ezzel próbálja álcázni. Meg kell értenünk: nincs azzal semmi baj, ha vannak olyan periódusaink, amikor morcosak, rosszkedvűek vagyunk és azt gondolom, hogy az embernek jogában áll kedvetlennek lenni, amikor gondjai vannak, sőt jó, ha néha át tudja érezni fájdalmát, sértődöttségét, mert mindez jót tesz; ilyenkor tudja igazán értékelni a pozitív fordulatokat, ugyanakkor ilyenkor derül ki, hogy ki áll mellette és ki lesz az, aki mosolyt tud csalni az arcára. Nem kell mindig minden rózsaszín legyen. A szürke is egy szín :p

Egy csomó mindent elvárunk egymástól. Erre épülnek a férfi-nőről vagy barátságról alkotott viccek. Csernus sem kíméli a férfiakat ebből a szempontból: „A férfiak egy csomó mindent elvárnak a nőktől, miközben nem segítik őket. Elvárják azt is, hogy a nő megfelelő külsővel is rendelkezzen, miközben a pasi meg egy dagadt, elhanyagolt disznó, aki zabál, vedel, fingik és röfög. Ja, meg kefél.” Nem akarom én itt a férfiakat szídni, de tény és való, hogy sokan vannak olyanok, nők és férfiak egyaránt, akik a legújabb pszichológiai elmélet alapján elhatározzák, hogy egy jobb, új életet akarnak, annak mindenféle vonatkozásával: szerelemben, gazdagságban stb., ezt elképzelik, lerajzolják vagy leírják, majd hátradőlnek és megvárják, amíg az új élet bekopogtat a második emeleti körfolyosós lakásuk ajtaján, hogy Rácz Zsuzsát parafrazáljam. Sokszor eldöntjük, hogy valami nem működik, úgy rossz az, ahogy van, de mégse teszünk semmit annak érdekében, hogy valami változzék… mert nehéz elmondani, mert nehéz segítséget kérni, mert egyszerűen kényelmesek vagy éretlenek vagyunk és nem tudjuk, hogy a kapcsolatok fenntartása, az életünk rendezettsége ezen alapszik. Az utóbb említett emberek szeme előtt semmilyen jövőkép nem lebeg, nincsenek célkitűzései, mert nem tudja vagy nem akarja ezeket felállítani. Addig kell nekik egy kapcsolat, ameddig az csak róluk szól, amíg semmit nem várnak el tőlük. (Ennek a hátterében sokszor anya- vagy apakomplexus áll, nem ítélhetjük el az embert, viszont itt nem a komplexuson van a hangsúly, hanem azokon a veszteségeken, amelyeket az illető gyerekkorban elszenvedett, hiányokon, amik azt okozzák, hogy a személyiség egyszerűen képtelen legyen megérni.) Pedig mindenre van megoldás, úgy gondolom, még az említett problémára is. Mert, ha változtatni akarunk az életünkön, akkor százezer lépés fájdalmával, de meg kell/tudunk küzdenünk. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz, még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalmától fél. És racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza a saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat  (l. Csernus).

Sohase vágd el azt, amit kibogozhatsz, mondja Joseph Joubert. Minden cselekvéssel tapasztalatot szerezhetünk, jót vagy rosszat, de tapasztalat és ez tesz majd okosabbá. „Viszont ehhez legalább két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. Nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat” – írja Csernus atyánk, akinek mellesleg néha jó gondolatai vannak :p mikor nem épp azzal foglalkozik, hogy az imidzsét építse. Fontos ezért, hogy még ha tanácsot is kérünk, ne hagyjuk teljes mértékben befolyásolni magunkat. Az olyan ember, aki nem a maga módján gondolkodik, egyáltalán nem is gondolkodik. Legyünk körültekintőek és vállaljuk önmagunk. Amit átélünk, azt csakis mi élhetjük át, minden tapasztalat személyes tapasztalat és senki nem tudja nálunknál jobban átérezni. Bár kényszerű, de nekünk kell leszállni. Bár fáj, de nekünk kell földre pottyanni. S bár szép lenne a felhők közt evezni, ha ép ésszel túl akarjuk élni, zuhanjunk! Nem kell, hogy ördögöcskék legyünk, de ne legyünk angyalok!

Reklámok
Kategória: Olvasnivaló, Szösszenet
Címke: , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s