Voltam pár napot otthon, ami ugyan tiszta rohanás volt, de mindenképp örvendek annak, hogy pár emberkével találkoztam, akiket már csekély három, vagy több hónapja nem láttam. Egyik este fénypontja S. bácsi volt (régi tanárom), akivel kész élmény elbeszélgetni. K.Z.-t felvittem a Fellegvárra és a városban is sétáltunk egy nagyot. Akkor éreztem, hogy azért hiányzik… ugyanakkor nagy meglepetésemre hiányzott Pest is, A., Á.,G. és mindenki, aki itt van. Mert ahol barátaim vannak, ott mindig én is picit otthon vagyok
Aztán ismét itt és egy újabb felfedezés: szeretem az Akadémiait. 🙂 Különös oka van amúgy. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy ilyen szempontból: régimódi vagyok. Az történt ugyanis, hogy rettentően tisztelettudó és udvarias idős bácsik vettek körül hétfőn (ami sok fiatalról nem mondható el manapság, mert egyesek úgy mennek ki előttem az ajtón, mintha mi sem történt volna, a metrón meg hogy átadják a helyüket… na, ne már…). Mindenesetre, a kiemelendő sztorim épp a távozásomról szól. Aki ismeri a jó öreg BCU-t, vagyis a kolozsvári központi könyvtárat, az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, gondoljatok a szemüveges pöttöm hisztis nénire, aki úgy oda…ta a cuccainkat, hogy utána örültünk, ha még épen volt benne minden. Ha meg meg mertük kérni, hogy adjon ki valamit, rögtön ordibálni kezdett és akkor sem volt túl fitt meg mosolygós, amikor távozni készültünk és elkértük a kabátot. Hát itt kérem szépen, amikor leadtam a számom és a bácsi leakasztotta a kabátom, arra lettem figyelmes, hogy elindul vele, megkerüli a pultot és már áll is a hátam mögött… felsegítette. Hát ilyen apróságok is számítanak. Máris fülig vigyorral léptem ki a kapun és nem arra figyeltem fel, hogy majd megfagyok, olyan hideg van, hanem, hogy milyen szép kivilágítva a parlament.
Szeletek, 